Igazából csak nekem esett nehezemre.
Tulajdonképp ez nem is az első elválás volt, hisz már többször itthon hagytam a kis nyuszit a nagyikkal. Viszont olyan még nem volt, hogy én maradtam, Zéti meg ment. Fura volt, ahogy Zéti egy szó nélkül ült anyumék autójában és elkocsikázott velünk. Még csak nem is integetett! Vérzett a szívem.
Másrészről viszont örülök, hogy Zéti jól el van a nagyival. Meglátogatták a dédit is, akinek a kicsi manó megint sokat kacagott. Megismerkedett a telefon készülékkel (itthon csak a kagylót látja) és a kihangosítóval. Újdonság mellől aztán a kicsi fiam nehezen mozdul. Csak legyen türelmed kivárni, mert különben jön a panaszkodás. Így aztán a nagyi csak várt, csak várt, csak várt ....
Az ilyen külön töltött idők mindig az alvás kárára mennek. Mikor anyumékhoz értünk Zétinek már leragadtak a szemei, szinte megkezdte az éjszakai alvását.
Fura volt Pestre menni egyedül, kongott a kocsi Zéti nélkül az ürességtől. Visszafelé már Jani vezetett, idejét sem tudom mikor ültem utoljára elől az autóban, úgy hogy nem én vezetek ... dehogynem 10 hónappal ezelőtt! Fogalmam sincs mikor jön el az idő, hogy Zéti egyedül üljön hátul, én meg az anyósülésen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése