Balesetek napja

Lehetne 100 szemem, de az sem lenne elég. Mindig nagyon figyelek a kis nyuszira, de szeretném azt is, hogy önálló legyen, hogy tudja, egyedül is képes dolgokat megcsinálni. Ne azt érezze, hogy állandóan a sarkában vagyok, és nem hagyom kibontakozni.
Ha hagyom, hadd járja az útját, általában megússzuk gond nélkül. A Jóisten biztos vigyázz rá fentről. Ha azonban ott állok mellette, figyelem minden lépését, tuti hogy megtörténik a baj.
Ilyen nap volt a tegnapi is. Édesanyám is itt volt, 4 szem figyelte az első kísérletezéseket, mégis hanyatt vágódott az étkező padlóján. Ügyesen esett, nem is volt akkora sírás, mint amekkora az ijedtség volt.
Később, nem tudom mi lelte Zétit, de csak üvöltött az etetőszékben. Van hogy rosszabbul, van hogy jobban viseli az etetőszékben eltöltendő perceket. Hát ez épp pont a rosszabb volt. Megfeszítette magát, üvöltött, és hisztizett. Akkor már én is egy kicsit türelmetlenebbül nyúltam érte, és ahogy vettem ki őt a székből, a kicsi combját beütötte, lett is egy pici kék folt a bal combján, és persze a sírás sem maradt el.
Az erre a napra jutó baleseteknek azonban itt még nem szakadt vége. Este édesapával játszott Zéti a földön. Jani elment a telefonért, és utána már nem a földre ült le Zéti mellé, hanem a fotelba. Az én kis majmócám kapaszkodott fel a fotelba apához, de megcsúszott a bőrön a keze és a parkettán eldőlt mint egy krumpliszsák. Nagyot koppant a földön a feje. Azt sem tudtam, hogyan vigasztaljam szegényt. Fáradt is volt, ilyenkor aztán jóval érzékenyebb és ilyenkor minden sokkal jobban fáj. Annyira sírt szegény, hogy azt hittem sírok vele én is.
Ha összejön a baj, akkor összejön rendesen. Remélem a következőkben nem lesz ilyen. (Bár tartok tőle, hogy még csak most jön a java.)
Muszáj lenne még egy jövőbe látó szemet növesztenem!