Távolság

Délelőttönként -három hétig egyfolytában- távol vagyok az én kicsi manócskámtól. A rokonság van bevonva a babysitterkedésbe. Anyukám, anyósom, férjem, hugom, aki él és mozog vigyáz Zétire. Sajnos én ebben a három hétben eléggé kimaradok az életéből. Délután próbálom az elvesztegetett időt bepótolni, de ez mégsem olyan mintha egész nap együtt lennénk.
Most aztán egyáltalán nem értem azokat az anyákat, akik fél év után vissza mennek dolgozni, hogy ne maradjanak sokáig távol a hivatásuktól. Szerintem nincs szebb hivatás egy gyermek nevelésénél. A legjobb dolog a világon. Emellett minden más eltörpül. Én ezt nem cserélném el semmilyen munkával.
Arról aztán ne is beszéljük, hogy nem tudom, hogyan értsem meg azokat a nőket, akik a karrierjüket teszik mindennél előbbre. Nem tudják hogy lemaradnak valamiről. Pedig a legszebb dolgot tollják el maguktól. Ők nem tudják, hogy mit sem ér a feminizmusuk, illetve hogy sohasem leszünk egyenlőek a férfiakkal.
Ez most úgy hangozhat, mintha nálunk férfi uralom lenne, pedig ez korántsem van így. Jó dolog ha az nő össze tudja hangolni a nöiességét az anyasággal, a munkával, a karierrel és nem marad le semmiről.
Már alig várom, hogy elteljen ez a három hét, és minden visszatérjen a régi kerékvágásba, és éljem egy anyuka megszokott mindennapjait, hogy a kialakult szokások visszatérjenek az én életembe is.
Szerencsére Zéti napirendje nem borult fel, minden úgy van, mintha velem lenne. Csak hát mégsem velem van. Egy kis tündér az én mókusom, és zokszó nélkül tűri hiányom. Sőt az is mondhatnám, hogy örül a kis változatosságnak. Azért tudom, hogy hiányzom neki, és látom, hogy örül amikor hazaérek. Kacag amikor meglát, kéredzkedik hozzám, leteszi a kicsi fejét a vállamra, felnéz, mosolyog, nevet és leteszi a fejét a vállamra. Ezt többször megismétli egymás után. Az én szívem pedig megnyugszik olyankor, hogy az én kicsi fiam tudja, hogy én vagyok az ő mamija.