Talán tartom magam az időbeli sorrendhez, hogy ne maradjon ki semmi sem. Elindultunk, annak ellenére, hogy esős, borús rossz időt jósoltak a meteorológusok a hétvégére. Pénteken valóban esett, és a Dobsinai jégbarlanghoz vezető utat szemerkélő esőben tettük meg. Párás volt a levegő, de ez csak akkor tűnt fel, amikor kijöttünk a barlangból, ahol hideg volt és fáztam, kint meg átnedvesedtem. Zétit nem vittük magunkkal, anyósommal várt ránk a hegy lábánál egy étteremben.
Késmárk volt a következő uticél, mert az időjárás miatt nem mertünk túrát betervezni. Megnéztük a várost, a várat és utána indultunk tovább a szállásunkra.
Szombaton Nagy-Tarpatak völgyébe mentünk, és szerettünk
volna a Rabló menedékházig eljutni. Zéti miatt azonban későn indultunk, és a két és fél órás túrát mi gyakorlatlan és nem edzett túrázók nem tudtuk teljesíteni. Kikövezett kanyargós keskeny út vezetett a menedékházig, először az egyik hegyháton felfelé, majd a folyó felett átkeltünk a másik hegyhátra. ekkor már olyan magasan jártunk, hogy csak kövek voltak a talpunk alatt, a növényzet elmaradt a hátunk mögött. Két és fél óra elteltével még egy óriási hegy meredt ránk, amit köveken és kanyargós úton kellett volna megtennünk, az emberek kígyózó sora csak szorgos hangyáknak látszottak előttünk. Anyósom nagyon fáradt volt, ő vissza akart fordulni. Mi mentünk volna tovább, de be kellett látnunk, hogy sötétedés előtt nem érnénk vissza, ezért elindult a kis csapat a hegyen lefelé. Megálltunk egy tisztáson (talán az egyetlen volt, arra amerre az utunk vitt.), hogy meguzsonnázzunk. Majd lent a völgyben megnéztük a vízesest a Rainer kunyhót és indultunk fáradtan de elégedetten vissza a szállásra. Jó levegő, jó idő, kellemes társaság. Minden ami egy nagyszerű kiránduláshoz kell.Vasá
rnap elhagytuk a szállást és a reggeli után útra keltünk a Szlovák Paradicsomba. Én nagyon szerettem volna teljesíteni a Nagy-Sólyom Völgyet. Sajnos -vagy talán nem is annyira- magas vízállás miatt lezártak, és nem csak ezt, hanem egy a Klastorska Roklina-n kívül mindegyik vonalat. Így aztán választás hiányában megtettük ezt a túrát. Ezek a vonalak egyirányúak, ha elindultál muszáj vagy végigmenni, mert más lehetőség nincs.A megáradt Hernád felett sziklába vájt rácsokon állva vissza akartam fordulni. Hömpölyög, morog alattunk a folyó, már eleve nem jó az én tériszonyomnak és félelmemnek, de amikor Jani közölte, hogy nem tud tovább menni, mert a lánc alacsonyan van, nem tud lehajolni, a sziklában levő kiugrás miatt nem tud befelé fordulni - a gyerek a hátán...- akkor megállt bennem a vér. Már mindegy volt a tériszony, elrebegtem egy fohászt, csak ők érjenek át!! Nehezen sikerült Janinak letérdelnie a rácsokra, így elérte a láncot, és térdelve áttette a lábát a következő "lépcsőfokra". Itt
szerettem volna visszafordulni!!! De túrázok sora várt a hátunk mögött türelmetlenül és nekünk nem volt választásunk mennünk kellett. Ehhez képest a túra többi része veszélytelen és könnyű volt, bár még csak most jött a neheze. Mihelyt átballagtunk a folyó felett elkezdődött a hegyi menet. A szakadékban meneteltünk előre, bokáig érő vízben, kidőlt fák között, köveken lépdelve. Megérkeztünk az első vízesés melletti csúszós keskeny létrához. 90 fokban felfelé, nem is olyan rövid létrán. Az első után jött a második, a harmadik és ki tudja még hány volt előttünk. Azt hittem sosem lesz vége és már épp kezdtem feladni, amikor a sógorom azt mondta nincs több, megérkeztünk. Visszafelé már csak sétagalopp volt a túra ez a szakasza.Elhatároztuk hogy a Tátrába újra visszatérünk. Zéti akkor már a nagyival lesz otthon és csak mi megyünk, mert már túl nehéz lenne édesapának is és a nagyapának is.
Vonz a hegy és már értem miért lett apósom a Tátra szerelmese!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése