Még csak most voltam pocakos, még csak most szültem, és Zéti szinte egyedül megy. Ez persze így nem teljesen igaz, de most már csak két lábon akar állni, és azt szeretné ha az ember lánya egész nap csak fogná a két kicsi kezecskéjét és menne vele. A hasfájós, viszonylag nyűgös csecsemőből egy csupa mosoly, könnyen kezelhető kisgyermekké nőtt. Elmerengve néztem őt ma a konyha asztal mellett a széken állva, dobolt, sikongatott és beszélgetett, és úgy döntöttem, hogy inkább szaladjon a lakás, de ezekről a percekről én nem akarok lemaradni. Imádom látni, ahogy két kicsi kezével tapsikol, ahogy mutatóujja és nagyujja közé veszi a vajaskiflit, vagy a nyakláncom gyöngyeit. Nyitottsága, érdeklődése, kiváncsisága, tudásvágya elragadó.
Most kezdem csak igazán érti, miért mondta édesapám tavaly, hogy csak akkor igazi a karácsony ha gyermek is van a családban. Azt hiszem a Zéti öröme lesz a legnagyobb karácsonyi ajándék.
Amióta Zéti velünk van, a kis dolgokat is észre veszem, és a legkisebb dolgok is a legnagyobb örömet tudják okozni.
Gondolom az ősz is hozzájárul ehhez a hangulatomhoz, az elmúlás elgondolkodásra késztet. Szinte minden nap megfordulunk a máriabesnyői Basilika Minor kertjében, ahol a sárguló, lehulló levelek között átszökő napsugár is ezt a hangulatom erősítik. Így ma séta közben, megörökítettem a napsütéses ősz pár pillanatát, hogy az elmúlás megmaradjon:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése