A TARPATAKI VÖLGYBEN
A Tátra alján mosolyog az élet,
Virágok nyílnak, napsugár ragyog,
Dús lombok árnyán halk szellõ beszélget,
Ringatva szárnyán fényt meg illatot;
Távol morajlás csalogat a völgybe,
S ahogy utad az erdõn áthalad:
Elédbe tárul, fenséges gyönyörre,
Ott fönn a Lomnic, lenn a Tarpatak.
Ez zúgva törtet, s tajtékzó haraggal
Meg-megtépázza völgye fenyvesét;
Vad szakadékján szilajodva nyargal
Milljó gyöngyszemre töredezve szét;
Megszülve egymást és egymásba halva
Csak mormol, árad, szökken habra hab –
Annál igézõbb fönn a bérc nyugalma,
A Lomnic-csúcs, a zordon, hallgatag…
Hogy törnek égbe, felhõk magasáig
A büszke szirtek, bús oromzatok!
A teremtésnek megkövült csodáit
Gyarló teremtmény! bennük láthatod;
A fenyves is, nézd, félúton kifárad,
S törpülve érzi: följebb nem mehet –
Ott fönn csak zúgó viharok tanyáznak
S búval borongó szürke fellegek…
Fenséges ormok! Végzetük jeléül
Felhõ leng rajtuk: gyászuk fátyola;
Örök magányuk zordon közelébül
A napsugár is fázva száll tova.
Kietlen keblük nem fakaszt virágot,
Nekik a fénynek csak az árnya jut –
Úgy állnak ott, mint megdermedt titánok:
Lelkük kiégett, lángjuk kialudt…
Vagy élnek – és a hangos völgy zajára
Csak büszkeségbül nem visszhangzanak,
Bár keblük mélyin a keservek árja
Fájóbban tombol, mint a Tarpatak;
Élnek magukban, önmaguknak átkul.
Mint kicsinyek közt a nagy emberek,
Kiknek szívében milljók szíve fájdul,
S kik úgy születtek, hogy szenvedjenek.
Óh, minden nagyság búra van teremtve,
Emberszív éppúgy, mint a bércorom;
Egy névtelen gyász elfojtott keserve
Felhõdzik minden fennkölt homlokon;
A völgyi tájon virulhat az élet,
A magas bércen örök a ború –
Közönséges szív gyönyöröknek élhet,
De a nagy lélek mindig szomorú…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése