Pár nap történesei

Azt hittem, ha lesz egy bloggom, akkor mindenképp több dolgot fogok leírni, hogy megmaradjon legalább itt az éterben és ne felejtsem el ezeket a csodás pillanatok. Minden nap tartogat valami újat. mindennap lehetne egy kisregényt írni ... remélem ezek után jobban sikerül majd.
Megpróbálom összeszedni azokat a kis de Zéti fejlődésében mégis nagy dolgokat, amiket a kismanó az elmúlt napokban vitt véghez:
Egy hete kibújt a jobb felső fogacska is. A borostyánnyaklánc tényleg csodákra képes. Szégyellem is magam, hogy majdnem kinevettem az illetőt, aki először mondta, hogy mire jó egy kis schmuck.
Zéti szinte egész nap csak menne. Én nem akartam őt kézen fogva vezetgetni, szerettem volna, ha mászna és majd utána menne, de ezt az én tündérem nem így gondolja. Pedig a derekam nem nagyon bírja ám az állandó görnyedést...
Ha azonban mászni hagyom, és egy pillanatra nem figyelek, akkor tuti, hogy a lépcsőn mászik felfelé, vagy épp egy növény ránt magára. Eszméletlen, hogy milyen gyorsan tud kúszni. Egy kommandós megirigyelné! Mászás azonban nem megy még, mostanában feláll négykézlábra, de a mászás technikájára nem jött rá.
Mindenhol feláll, és a bútorok mellett megy. Sőt ma már próbálkozott egyedül állni is, és azt kell mondanom, hogy nagyon ügyesen csinálja.
A mozgás fejlődése mellett napról napra észre lehet venni, hogyan nyilik meg a kis értelem is benne. Próbálgatja a hangját, utánozza azt, amit hall. Még nem írtam, de csak németül beszélek vele, ezért a következő párbeszédeink is németül zajlanak. Ha megkérdezem, hogy mit mond a kakas (kikeriki), akkor a kikk teljesen jol hallható. Ha utánozzuk az órát, akkor a tiktak-ból tihtah lesz. Ha megkérdezem, hogy hol a lámpa vagy a lámpáról lelógó lepke, akkor Zéti a felemeli a mutatóujját és a lámpa irányába mutat. Arra, hogy milyen nagy lesz, arra két kezét a feje fölé emelésével válaszol.
Ha nem lennének az időjárás változások, amire Zéti, főleg a hidegfrontra, nagyon érzékeny, akkor azt hiszem minden nap egy nyugodt, jó hangulatú együttlét lenne.

Sajó Sándor: A Tarpataki völgyben

A TARPATAKI VÖLGYBEN

A Tátra alján mosolyog az élet,

Virágok nyílnak, napsugár ragyog,

Dús lombok árnyán halk szellõ beszélget,

Ringatva szárnyán fényt meg illatot;

Távol morajlás csalogat a völgybe,

S ahogy utad az erdõn áthalad:

Elédbe tárul, fenséges gyönyörre,

Ott fönn a Lomnic, lenn a Tarpatak.

Ez zúgva törtet, s tajtékzó haraggal

Meg-megtépázza völgye fenyvesét;

Vad szakadékján szilajodva nyargal

Milljó gyöngyszemre töredezve szét;

Megszülve egymást és egymásba halva

Csak mormol, árad, szökken habra hab –

Annál igézõbb fönn a bérc nyugalma,

A Lomnic-csúcs, a zordon, hallgatag…

Hogy törnek égbe, felhõk magasáig

A büszke szirtek, bús oromzatok!

A teremtésnek megkövült csodáit

Gyarló teremtmény! bennük láthatod;

A fenyves is, nézd, félúton kifárad,

S törpülve érzi: följebb nem mehet –

Ott fönn csak zúgó viharok tanyáznak

S búval borongó szürke fellegek…

Fenséges ormok! Végzetük jeléül

Felhõ leng rajtuk: gyászuk fátyola;

Örök magányuk zordon közelébül

A napsugár is fázva száll tova.

Kietlen keblük nem fakaszt virágot,

Nekik a fénynek csak az árnya jut –

Úgy állnak ott, mint megdermedt titánok:

Lelkük kiégett, lángjuk kialudt…

Vagy élnek – és a hangos völgy zajára

Csak büszkeségbül nem visszhangzanak,

Bár keblük mélyin a keservek árja

Fájóbban tombol, mint a Tarpatak;

Élnek magukban, önmaguknak átkul.

Mint kicsinyek közt a nagy emberek,

Kiknek szívében milljók szíve fájdul,

S kik úgy születtek, hogy szenvedjenek.

Óh, minden nagyság búra van teremtve,

Emberszív éppúgy, mint a bércorom;

Egy névtelen gyász elfojtott keserve

Felhõdzik minden fennkölt homlokon;

A völgyi tájon virulhat az élet,

A magas bércen örök a ború –

Közönséges szív gyönyöröknek élhet,

De a nagy lélek mindig szomorú…

Őszi életképek

Vannak napok, amikor úgy elcsodálkozom azon, hogy mennyire rohan az idő. Szinte elsuhant mellettem 9 hónap, pedig igyekeztem minden percét megragadni.
Még csak most voltam pocakos, még csak most szültem, és Zéti szinte egyedül megy. Ez persze így nem teljesen igaz, de most már csak két lábon akar állni, és azt szeretné ha az ember lánya egész nap csak fogná a két kicsi kezecskéjét és menne vele. A hasfájós, viszonylag nyűgös csecsemőből egy csupa mosoly, könnyen kezelhető kisgyermekké nőtt. Elmerengve néztem őt ma a konyha asztal mellett a széken állva, dobolt, sikongatott és beszélgetett, és úgy döntöttem, hogy inkább szaladjon a lakás, de ezekről a percekről én nem akarok lemaradni. Imádom látni, ahogy két kicsi kezével tapsikol, ahogy mutatóujja és nagyujja közé veszi a vajaskiflit, vagy a nyakláncom gyöngyeit. Nyitottsága, érdeklődése, kiváncsisága, tudásvágya elragadó.
Most kezdem csak igazán érti, miért mondta édesapám tavaly, hogy csak akkor igazi a karácsony ha gyermek is van a családban. Azt hiszem a Zéti öröme lesz a legnagyobb karácsonyi ajándék.
Amióta Zéti velünk van, a kis dolgokat is észre veszem, és a legkisebb dolgok is a legnagyobb örömet tudják okozni.
Gondolom az ősz is hozzájárul ehhez a hangulatomhoz, az elmúlás elgondolkodásra késztet. Szinte minden nap megfordulunk a máriabesnyői Basilika Minor kertjében, ahol a sárguló, lehulló levelek között átszökő napsugár is ezt a hangulatom erősítik. Így ma séta közben, megörökítettem a napsütéses ősz pár pillanatát, hogy az elmúlás megmaradjon: