Egy hónap kimaradt ...

... és eltelt sok fontos esemény. Talán a legfontosabb, hogy Zétény már folyékonyan beszél. Egész nap mondja a történeteit. Hol az eseményeket kommentálja, hol elbeszélget magával, vagy épp azzal, aki bekapcsolódik a történetbe. Imád olvasni, a számítógép előtt ülni és meséket nézni, zenés videó klippeket bámulni, táncolni (most már nem csak karon, hanem saját lábán is) vagy a háznál a nagyok játékszereivel játszani.
(Én nagyon szeretnék decemberben költözni, de lehet, hogy anyagi erőforrások kiapadása miatt nem lesz belőle semmi...:-(, majd csak tavasszal. Egész jól állunk. A külső teljesen kész lesz a héten. Bent a glettelés, festés, burkolás még hátra van.)
Németül nem sokat beszél Zéti, bár gyakran meglep, amikor előjön egy két szóval, amit nem is gondoltam volna, hogy megjegyez. Sajnos az utóbbi egy hónapban ellustultam, és nem is beszéltem vele állandóan németül. Szégyellem magam, hisz most kellene csak igazán. Valahogy elfáradok estére és mivel Zéti folyékonyan beszél, nehezemre esik hozzá németül szólnom. Volt ilyen már, amikor kisebb volt, de valahogy erőt vettem magamon. Remélem megint sikerül majd, mert igencsak fogékony a dologra. Sokszor ismétli utánam a szavakat, a gyakran hallott mondókákat mondja magától. Már készülünk a télapóra és gyakran nézegetünk dalocskákat a neten. Ez most az egyik nagy kedvenc:
Természetesen a télapó a legnagyobb látványosság és minden alkalommal izgatottan várja, hogy felbukkanjon az ablakban. Valamelyik este beszélgettünk a télapóról, és kicsit összezörrent a család, hogy nem kell a Zétinek semmit venni (ami nekem egyáltalán nem tetszett). Mérgemben mondtam a kicsinek, hogy neked nem hoz semmit a mikulás. Erre másnap nézegette az újságot sorolta benne a játékokat - traktor, betonmischer ...- és hogy "hoz". Anyum mikor megkérdezte, hogy ki hoz, azt felelte a Nikolaus. "Mit hoz a Mikulás"-ra pedig rávágta, hogy "semmit hoz", és azóta is ezt mondogatja.
Imádom az évnek ezt a másfél hónapját és izgatottan várom, hogy lássam, hogyan éli meg az én okos kis tündérkém ez ünnepeket. Tavaly is nagyon csodás volt, de idén remélem még jobb lesz. December 18-tól már nem fogok dolgozni sem, itthon pihenek és visszacsöppenek a kismamák boldog hétköznapjaiba, legalább három hétre megint a régi megszokott anyukák életét élhetem majd.
Küzdünk az étkezésekkel. Nincs kedve általában enni. Sőt válogat, amit nem szeret, azt nem eszi meg inkább éhen van. A krumpli egyáltalán nem tartozik a kedvenc ételei közé. Annál inkább jöhet azonban a tészta, a nudli, az viszont minden mennyiségben.
Küzdünk az esti ágyba menetellel is. Nem akar aludni menni, nem számít, hogy összeesik a fáradságtól, akkor sem akar. Ilyenkor kezdődik az esti nagy harc. Mesét mondunk, sőt dúdolunk és ha már semmi sem tudjuk, mi legyen, akkor elringatom. Nehéz! Lehet, hogy elrontottuk? Vagy csak az élet hozta így? Máshogy csináljuk majd a második csemeténél? (Még szó sincs róla. Majd két év múlva tavasszal indul a baby projekt megint.)
Küzdünk az öltözködéssel. Imád pucér lenni, mihelyst lekerül a ruha Zétiről, iszkol el, hogy ne kapjon újat. Ráadásul mostanában semmi sem jó. Akkora hisztit le tud vágni az én kis fiam, hogy magam is meglepődöm. Már két ruhadarab közül választja ki a neki tetszőt, mégis hisztizik. Remélem, hogy ez a kor hamar átszalad rajta, mert kezdek belefáradni az állandó vitába, harcba.

Még sem nehéz összességében az élet vele. Egy kis szeretetre méltó, okos, kedves, félős kis manócskám van, akit minden nappal egyre jobban szeretek. Nem gondoltam volna, hogy ez a szeretet még ennyit nőhet a szívemben, de csordultig van vele.